FŐOLDAL ELŐZMÉNYEK HÁTTÉRVILÁG KAPCSOLAT • • • ZELENÁK ANIKÓ egyéb (nem írói) oldalai pl.: rajzok és festmények a Deviantart-on  • •  •

Ízelítő: ELSHAAN 6. A legendák kora

A Száműzetés után 2017. Termékenység Éve Hajnal 15. Napján Szeme kinyílt, de nem tudta mit lát. Világos színű volt, majdnem fehér. Mintha mozgott volna benne  valami. Hunyorogva próbálta tekintetét fókuszálni. Igen, határozottan mozgott, áramlott a belsejében  valami… folyékonynak tűnt, teli apró, csillámló szemcsékkel. Átsütött rajta a nap. Szerette volna  megérteni, mi az. Parányit elfordította a fejét, hogy jobban megnézhesse, és akkor meglátta…   / fölfelé áramló víz, oldott tápanyagok, kristályos zárványok, egy gigászi növény magasba nyújtózó  szállítónyalábjai, szilárdító váz, szellőző járatok, légüregek, raktározó gyökerek, pumpáló szivattyúk,  érzékelés, fölfelé törekvés… Szédülés tört rá. Küszködő szívverése együtt lüktetett a rázúduló képek, érzések sokaságával, és egyre  több kép, több érzés ostromolta. Egymásba tűntek, összekapcsolódtak, felhalmozódtak; úgy érezte  megfullad, elvész bennük. A rémület elhatalmasodott rajta, a légszomj immár elviselhetetlenné vált…   / …mozgás-növekedés, összehúzódás-lüktetés, perzselő-tápláló napsugarak, érlelődő cukor,  energia, meleg, fény, fejlődés, halál, megújulás…  Elég… elég már!  A visszatartott levegő kirobbant fájó tüdejéből, a rázúduló inger-áradat hirtelen elapadt. A szeme előtt  csak egy szűrt napfényben fürdő fal emelkedett.  A csillagokra! Mi volt ez?!  Levegőért kapkodva, csuromvizesre izzadva kapaszkodott… valamibe, ami alatta volt. Ahogy gondolata  ráterelődött… / egykor szélben ringatózó élő szalag volt, fényt és levegőt szívott magába, éles pengék szelték le,  fémfogak szabdalták szálakra, gép szőtte…  Már megint! Mi ez?! / …női test érintette, álmai nyomot hagytak rajta, fényes aurája átitatta; otthon, testvér,  hiábavalóság, igazságtalanság…  Ne! Túl sok, túl gyors, túl fájdalmas, nem kell! Nem akarom látni! Nyugalom kell, béke, csend...  El innen! – egy emlék szökkent elé segítőkészen: leszaggatott ágak, hulló levelek fölött vöröslő ég  látványa. Akkor, első eszmélésekor a zuhanás után olyan jó volt csak feküdni, és nem törődni semmivel!  Az volt a béke és nyugalom, a szabadság… – Vissza, arra a helyre!   A fény kéken lobbant fel benne, az erő feltorlódott, és egy gyönyörteli villanással elemésztette.  Nedvességtől hűs szél csapott az arcába, a fény ellobbant, és ő valami hideg, nyálkás helyen feküdt.  Vizes, és mocorgó helyen. Egy pillanatig tágra nyílt szemmel bámult fölfelé a felhős égre egy letördelt  ágú fa lombjai közt, aztán hideglelős kiáltással felugrott. Bokáig gázolt egy pocsolyában, hosszúkás lény  menekült előle pánikszerű gyorsasággal. Egy pillanatra felmerült benne a kíváncsiság, hogy mi lehet, de  azonnal eszébe jutott, mi történt pár pillanattal ezelőtt…  Kővé válva torpant meg a pocsolya szélén, és torkában dobogó szívvel meredt a lény hűlt helyére.  Tényleg, mi is történt?  Aludt – ez legalább biztos – aztán felébredt. Most is ébren van, bármennyire is zavaros ez az egész. De  hogy került ide? Mert nem itt ébredt fel, az is biztos. Akkor még egy fa belsejében volt, az Ikrek  Otthonában. Aztán megijedt, és most itt van, ahol az Ikrek megtalálták. Itt van, mert a kéretlen képek  elől ide akart menekülni, ahol minden elkezdődött.  Vagy még inkább – nézett fel – valahol fent a fák fölött kezdődött el. De mi a fenét kereshetett ott, a  levegőben? Mit akartak tőle az óriás madarak? És a fehér hajú nő… Miért hagyta magára? A kék  fényvillanás, ami az Ikrek házából idehozta, vajon ugyanaz volt, mint a zuhanás előtti legelső emléke?  Ugyanolyan, mint amiben a madarak és a fehérhajú nő eltűntek?  Ahol a válasznak kellett volna lennie, nem talált semmit. Még ürességet sem, hisz azt is el lehetett  volna képzelni valahogy. Mi történhetett vele… azelőtt? A semmi előtt? Érezte, hogy fontos lenne rájönnie, de akárhogy erőltette az agyát, a semmi az semmi maradt.  Toporgott még néhány pillanatig a pocsolyában, aztán vállat vont, és felfedezőútra indult.  Félt, hogy a Házban történt kellemetlen incidens megismétlődik, de nem így lett. Először  megkönnyebbült, hogy csak egymásra tekeredő indákat, magas törzseket, tüskés bozótost lát. Aztán  ellenállhatatlanul feléledt benne a kíváncsiság, hogy vajon képes-e megint a dolgok mélyére nézni?  Vajon hogy működik? Tudja-e irányítani? Kinézett magának egy szárazabb helyet, hogy majd ott letelepszik kísérletezni, és arrafelé vette az  irányt. Nemrég eshetett, mert a puha mohaszőnyeg, ahol olyan kellemesen heverészett megérkezése  napján, mostanra tocsogós sártengerré változott. Vigyáznia kellett, hogy csupasz talpa meg ne csússzon,  és nehogy újabb tekergős lényre lépjen. Ez utóbbi volt a könnyebb: érezte, hol bújtak meg, és messzire  elkerülte őket. Nem szerette volna, ha megharapják és fájdalmak közt, félholtan kellene  visszavánszorognia az Ikrekhez. Szöget ütött a fejébe, hogy ezt honnan tudja, de nem akart ismét  szembesülni az emlékezetét kitöltő semmivel.  A szikla langyos volt, és apró tűzvörös pamacsokból álló növény nőtte be, úgyhogy kényelmes ülőhelynek  bizonyult. Ezzel kiérdemelte az első kísérleti alany szerepét.  Első pillantásra közönséges szikla volt… a másodikra és harmadikra is. Lehet, hogy csak élőlényekkel  működik a dolog? A közelben burjánzó kék foltos levelű növény halvány lila aurát bocsátott ki magából,  de aurákat minden tárgy és élőlény körül látott, ez nem az a látás volt. Lehunyta a szemét, majd  kinyitotta, ellazította az izmait, mély lélegzetet vett, és megpróbálta felidézni az ébredésekor érzett  végtelenül nyitott tudatállapotot. Ekkor vette csak észre, hogy az agyát valamilyen energiaburok veszi  körül. Amikor jobban megfigyelte, fényes fodrozódásba kezdett, pontosan úgy, mint a tócsák felszíne,  amikor átgázolt rajtuk. Érdekesnek, de fölöslegesnek találta, hát hagyta szétfoszlani. Talán ezért, – vagy  mert a teste rejtélyes forrásból származó tudásnak engedelmeskedve ellazult, – szelleme kitisztult, és a  környezete egyszer csak ezernyi színben pompázó életre kelt. Nem úgy, mint az Ikrek Otthonában. Csak  az, amire épp figyelt, a többi megmaradt tudata perifériáján.  Lenézett, és látta a sziklában a kristályok rezgését, a hajszálrepedésekbe szivárgó esővizet, a követ  kikezdő parányi lények mozgását. Látta a kis szárnyas gyíkot, amely tegnap itt ejtette el zsákmányát,  majd eliszkolt egy fenyegető árnyék elől. Látta a sziklát télen, hóval borítva, látta nyáron hőségtől  izzani. A sziklán tenyésző apró növény történeteket mesélt keletkezésről, az életért folytatott  küzdelemről és elmúlásról. Alatta a föld mély hangon morajlott, miközben örökös harcát vívta az eget  uraló bíborszín Óriással.  Látta, érezte mindezt részleteiben, egészében, vissza az időben. Látta és megértette. Gyönyörű volt. Nevetve ugrott le a szikláról, élvezte a felfröccsenő vizet, a futást, a haját tépő szelet, az elméjében  lobogó kékséget… a határtalan szabadságot. Ez volt a legjobb, mindennél jobb, amit el tudott képzelni.  Boldog volt, és tudta, hogy az.  Vissza a lap tetejére
• • • ZELENÁK ANIKÓ alias PHILLIP MESSIER írói oldala • • •
• • • Rajzok és festmények a Deviantart-on  • • •

Ízelítő: ELSHAAN 6. A legendák kora

A Száműzetés után 2017. Termékenység Éve Hajnal 15. Napján Szeme kinyílt, de nem tudta mit lát. Világos színű volt, majdnem fehér. Mintha mozgott volna benne valami. Hunyorogva próbálta tekintetét  fókuszálni. Igen, határozottan mozgott, áramlott  a belsejében valami… folyékonynak tűnt, teli  apró, csillámló szemcsékkel. Átsütött rajta a nap. Szerette volna megérteni, mi az. Parányit  elfordította a fejét, hogy jobban megnézhesse, és akkor meglátta… / fölfelé áramló víz, oldott tápanyagok,  kristályos zárványok, egy gigászi növény magasba  nyújtózó szállítónyalábjai, szilárdító váz,  szellőző járatok, légüregek, raktározó gyökerek,  pumpáló szivattyúk, érzékelés, fölfelé törekvés… Szédülés tört rá. Küszködő szívverése együtt  lüktetett a rázúduló képek, érzések sokaságával,  és egyre több kép, több érzés ostromolta.  Egymásba tűntek, összekapcsolódtak,  felhalmozódtak; úgy érezte megfullad, elvész  bennük. A rémület elhatalmasodott rajta, a  légszomj immár elviselhetetlenné vált… / …mozgás-növekedés, összehúzódás-lüktetés,  perzselő-tápláló napsugarak, érlelődő cukor,  energia, meleg, fény, fejlődés, halál, megújulás… Elég… elég már! A visszatartott levegő kirobbant fájó tüdejéből, a rázúduló inger-áradat hirtelen elapadt. A szeme  előtt csak egy szűrt napfényben fürdő fal  emelkedett. A csillagokra! Mi volt ez?! Levegőért kapkodva, csuromvizesre izzadva  kapaszkodott… valamibe, ami alatta volt. Ahogy  gondolata ráterelődött… / egykor szélben ringatózó élő szalag volt,  fényt és levegőt szívott magába, éles pengék  szelték le, fémfogak szabdalták szálakra, gép  szőtte… Már megint! Mi ez?! / …női test érintette, álmai nyomot hagytak  rajta, fényes aurája átitatta; otthon, testvér,  hiábavalóság, igazságtalanság… Ne! Túl sok, túl gyors, túl fájdalmas, nem kell!  Nem akarom látni! Nyugalom kell, béke, csend... El innen! – egy emlék szökkent elé segítőkészen:  leszaggatott ágak, hulló levelek fölött vöröslő ég  látványa. Akkor, első eszmélésekor a zuhanás  után olyan jó volt csak feküdni, és nem törődni  semmivel! Az volt a béke és nyugalom, a  szabadság… – Vissza, arra a helyre! A fény kéken lobbant fel benne, az erő  feltorlódott, és egy gyönyörteli villanással  elemésztette. Nedvességtől hűs szél csapott az arcába, a fény  ellobbant, és ő valami hideg, nyálkás helyen  feküdt. Vizes, és mocorgó helyen. Egy pillanatig  tágra nyílt szemmel bámult fölfelé a felhős égre  egy letördelt ágú fa lombjai közt, aztán  hideglelős kiáltással felugrott. Bokáig gázolt egy  pocsolyában, hosszúkás lény menekült előle  pánikszerű gyorsasággal. Egy pillanatra felmerült  benne a kíváncsiság, hogy mi lehet, de azonnal  eszébe jutott, mi történt pár pillanattal ezelőtt… Kővé válva torpant meg a pocsolya szélén, és  torkában dobogó szívvel meredt a lény hűlt  helyére. Tényleg, mi is történt? Aludt – ez legalább biztos – aztán felébredt. Most  is ébren van, bármennyire is zavaros ez az egész. De hogy került ide? Mert nem itt ébredt fel, az is  biztos. Akkor még egy fa belsejében volt, az Ikrek Otthonában. Aztán megijedt, és most itt van,  ahol az Ikrek megtalálták. Itt van, mert a  kéretlen képek elől ide akart menekülni, ahol  minden elkezdődött. Vagy még inkább – nézett fel – valahol fent a fák  fölött kezdődött el. De mi a fenét kereshetett  ott, a levegőben? Mit akartak tőle az óriás  madarak? És a fehér hajú nő… Miért hagyta  magára? A kék fényvillanás, ami az Ikrek házából  idehozta, vajon ugyanaz volt, mint a zuhanás  előtti legelső emléke? Ugyanolyan, mint amiben a madarak és a fehérhajú nő eltűntek? Ahol a válasznak kellett volna lennie, nem talált  semmit. Még ürességet sem, hisz azt is el lehetett volna képzelni valahogy. Mi történhetett vele…  azelőtt? A semmi előtt? Érezte, hogy fontos lenne rájönnie, de akárhogy  erőltette az agyát, a semmi az semmi maradt.  Toporgott még néhány pillanatig a pocsolyában,  aztán vállat vont, és felfedezőútra indult. Félt, hogy a Házban történt kellemetlen incidens  megismétlődik, de nem így lett. Először  megkönnyebbült, hogy csak egymásra tekeredő  indákat, magas törzseket, tüskés bozótost lát.  Aztán ellenállhatatlanul feléledt benne a  kíváncsiság, hogy vajon képes-e megint a dolgok  mélyére nézni? Vajon hogy működik? Tudja-e  irányítani? Kinézett magának egy szárazabb helyet, hogy  majd ott letelepszik kísérletezni, és arrafelé  vette az irányt. Nemrég eshetett, mert a puha  mohaszőnyeg, ahol olyan kellemesen heverészett  megérkezése napján, mostanra tocsogós  sártengerré változott. Vigyáznia kellett, hogy  csupasz talpa meg ne csússzon, és nehogy újabb  tekergős lényre lépjen. Ez utóbbi volt a  könnyebb: érezte, hol bújtak meg, és messzire  elkerülte őket. Nem szerette volna, ha  megharapják és fájdalmak közt, félholtan kellene visszavánszorognia az Ikrekhez. Szöget ütött a  fejébe, hogy ezt honnan tudja, de nem akart  ismét szembesülni az emlékezetét kitöltő  semmivel. A szikla langyos volt, és apró tűzvörös  pamacsokból álló növény nőtte be, úgyhogy  kényelmes ülőhelynek bizonyult. Ezzel  kiérdemelte az első kísérleti alany szerepét. Első pillantásra közönséges szikla volt… a  másodikra és harmadikra is. Lehet, hogy csak  élőlényekkel működik a dolog? A közelben  burjánzó kék foltos levelű növény halvány lila  aurát bocsátott ki magából, de aurákat minden  tárgy és élőlény körül látott, ez nem az a látás  volt. Lehunyta a szemét, majd kinyitotta,  ellazította az izmait, mély lélegzetet vett, és  megpróbálta felidézni az ébredésekor érzett  végtelenül nyitott tudatállapotot. Ekkor vette  csak észre, hogy az agyát valamilyen  energiaburok veszi körül. Amikor jobban  megfigyelte, fényes fodrozódásba kezdett,  pontosan úgy, mint a tócsák felszíne, amikor  átgázolt rajtuk. Érdekesnek, de fölöslegesnek  találta, hát hagyta szétfoszlani. Talán ezért, –  vagy mert a teste rejtélyes forrásból származó  tudásnak engedelmeskedve ellazult, – szelleme  kitisztult, és a környezete egyszer csak ezernyi  színben pompázó életre kelt. Nem úgy, mint az  Ikrek Otthonában. Csak az, amire épp figyelt, a  többi megmaradt tudata perifériáján. Lenézett, és látta a sziklában a kristályok  rezgését, a hajszálrepedésekbe szivárgó esővizet, a követ kikezdő parányi lények mozgását. Látta a kis szárnyas gyíkot, amely tegnap itt ejtette el  zsákmányát, majd eliszkolt egy fenyegető árnyék  elől. Látta a sziklát télen, hóval borítva, látta  nyáron hőségtől izzani. A sziklán tenyésző apró  növény történeteket mesélt keletkezésről, az  életért folytatott küzdelemről és elmúlásról.  Alatta a föld mély hangon morajlott, miközben  örökös harcát vívta az eget uraló bíborszín  Óriással. Látta, érezte mindezt részleteiben, egészében,  vissza az időben. Látta és megértette. Gyönyörű  volt. Nevetve ugrott le a szikláról, élvezte a  felfröccsenő vizet, a futást, a haját tépő szelet,  az elméjében lobogó kékséget… a határtalan  szabadságot. Ez volt a legjobb, mindennél jobb,  amit el tudott képzelni. Boldog volt, és tudta,  hogy az. Vissza a lap tetejére
MENÜ
A teljes tartalom mobilon nem érhető el. Az interaktív térképek és online űrlapok használatához sajna nagyobb monitor kell.
TOVÁBB VISSZA