FŐOLDAL ELŐZMÉNYEK HÁTTÉRVILÁG KAPCSOLAT • • • ZELENÁK ANIKÓ egyéb (nem írói) oldalai pl.: rajzok és festmények a Deviantart-on  • •  •

Ízelítő: ELSHAAN 5. A hatalom fellegvára

Egy lépés... zengő kondulás, a bronz érces, végtelen távolságokat betöltő hangja, sárga verőfény a  harsogó zöld lombok között. Ámult, félelemmel teli pillantás hátra, a lehetetlenül kitáruló  messzeségbe... a kapu eltűnt. Hűvös fuvallat játszadozik hajszálaival, hűsíti forró bőrét, simogatóan  hízelgi körül ugrásra kész, acélrugóként megfeszülő testét, majd tovaszáll, hogy meglebbentse a kéken  ragyogó égre nyújtózó fák leveleit.   A tér kitágul, szabadon és mámorosan, határok nélkül (hová tűntek a falak?) az őt figyelő tekintetek a  párába burkolózó messzeségbe vesznek, valahol fenn, a békésen vonuló felhők fölött.   Nemrég eső öntözte a tájat, még látszik a horizontig nyújtózó dombok fölött a magasra bodorodó  zivatarfelhők szürke fala. Időről időre villámok fénye vonja kékes derengésbe komor hasukat,  mennydörgésük rég a távolba veszett, ám a lehulló cseppek csobogása mégsem hallgatott el, virágzó  bokrok függönye mögül csalogat.  * Lépj tovább, te szoborrá vált, szép idegen! Lásd mesénket!  Melengető napsugarak járják táncukat a sétány sima kavicsain, fényük megtörik a növények levelein  végiggördülő vízcseppeken. Új ismerősei mind, a Rezervátum csodaszép tájairól, a Bellat ültetvényeiről.  Barátságosan üdvözlik, gyümölcseiket kínálgatják.   Siljagen teleszívja tüdejét a párától nehéz levegővel, a föld, a növények, a virágok illatával... és még  valami mással, valami megnevezhetetlennel. Harcra készen feszülő izmai ellazulnak, bódultan emeli fel  a kezét, nézi, ökölbe szorítja ujjait, majd kinyitja, megfordítja, hogy érezze, valóságos-e, hisz olyan  könnyű, mint egy álomban. Karcsú ujjak, kétkezi munkát sohasem kóstolt, vékony bőr, rövid körmök.  Karját csuklónál kezdődő, fekete vért öleli a könyökéig, kígyózó vésetek kúsznak fel tompán csillogó  felületén, szinte látszik amint megelevenednek egymásba fonódó indáik, mintha le akarnának mászni a  helyükről, hogy egyesüljenek a mellkasán várakozó testvéreikkel.  Árnyék suhan át fölötte, tekintete szórakozottan rebben utána, de túl lustán, nem sikerül  megpillantania forrását. Sarkon fordul, a kavicsok szárazon csikordulnak könnyű csizmája alatt. Azonnal  tudja, hogy rossz irányba indult. Megszédül, az ég elveszti kék ragyogását, a körös-körül susogó lombok  üde zöldjüket, a szellő kellemes lágyságát. Barnák és szürkék árnyalatai, metszően hideg szél veszi át  helyüket, mintha a világ egy csapásra kifakult volna a szeme előtt... ő maga is. Nehéz megmozdulni,  felemelni a lábát. Nehéz lélegezni az illatokkal terhes levegőben, a léptei nyomán kavargó por marja a  torkát. Tudja, mindez azért, mert nem erre kellene mennie. Fojtogató szomjúság tör rá, emlékezetébe  idézve az imént hallott csobogó hangot. Visszafordul, remélve, hogy így visszatalál az imént elveszett,  szépségesen életteli, eső öntözte világba is, de ehelyett széltépázta lugas fázósan összezárt szirmú  virágai, susogva hajladozó indarengetege állja útját. Az előbb még nem volt ott...  Előre lép, az idő visszafelé folyik: Ott csobog egy hullott leveleket ringató szökőkút tágas medencéjében  az égre szökkenő, majd szomorúan visszahulló vízcseppek záporában. A halál köde ereszkedik a  megsárgult fűre, az emlékeké. Megbolydul a föld, és különös formákat szül; idegenek, burjánzóak,  elnyelik az Eredet Világáról betelepített növényzetet.   Az idő visszafelé folyik. A bolygó holt hamuvá vált ősi lényei a magasba szöknek, dúsan tenyésznek. A  napfény felé nyújtóznak, a talajba markolnak, növekednek, születnek, szaporodnak. Szépek, vadak,  félelmetesen idegenek, mégis, mintha valaki-valami szabályos rendbe kényszerítené őket, egy csodákkal  teli kert zord színei, szigorúan meghatározott vonalai közé.   Az idő futása lelassul. Nincs már hová sietnie, elérte múltba veszett célját: az ősi Hinamor behurcolt  élettől alig háborgatott bioszférájában virágzó édent.  Siljagen kezét táguló gyűrűkkel rajzolja körül a medence vize, tükörképe szétszakadozik, fodrozódik. A  fekete mintázattal festett arc idegen, de valahogy mégis ideillő. A feje fölött, a háta mögött burjánzó  növények kacskaringós hajtásainak vonalai és komorló, indigóval vegyes fekete színe köszön vissza  rajzolatán.  Ez nem a valóság! – emeli fel a bal kezét, és nézi megbűvölten, ahogy a hűs víz kicsordul a tenyeréből,  majd tekintete a végtelen égboltra rebben. – Nem lehet a valóság! A Labirintusban van, kilométernyire a  föld alatt.   A gondolat úgy illan el, mint a mögötte hajladozó különös növények illata a feltámadó szélben. Csak a  szomjúság marad. Zavarodottan pislog tükörképére a szökőkút vizében, és valahogy viszolyog a  gondolattól, hogy engedjen a furcsa hirtelenséggel rátört késztetésnek, hogy igyon. Felegyenesedik,  aztán kábultan megtántorodik, a világ megpördül körülötte, és ő zuhan... hűvös közegbe merül, mely  súlytalanul, sűrűn veszi körül. Lebeg a szeme előtt kitáruló zöld mélységben; nem tudja, hová került, az  események logikája elveszett abban a pillanatban, hogy átlépte a kaput, de nem is fontos immár, nem is  keresi. Egyetlen dolog köti le minden figyelmét: az alatta elsuhanó árnyék, egy gigászi, tekergő-úszó  lényé. A felkavart víz örvénylése megpörgeti Siljagent, a félelem elemi erővel lobban fel benne. Mi ez?!  Húsába mélyedő tépőfogak képe rémlik fel képzeletében, karmok, síkos pikkelyek érintése, és már löki  is magát a felszín felé... hogy távolodhatott el tőle ennyire?! Karjában, lábában a pánik remegő  forróságával feszülnek meg az izmok, miközben küzd a víz lomha ellenállásával, tüdeje ég a légszomjtól.  Az ezüstösen fodrozódó felszín rohanvást közeledik, de érzi, hogy a mélyből rá leső iszonyat is. Még  átfut az agyán, hogy álmodik – egy minden ízében érthetetlen rémálmot – aztán a hátának brutális  erővel nekiütközik valami, valami hatalmas. Magával ragadja, kiszakítja a vízből, a magasba emeli, egy  villanásnyi időre megpillantja a széles víztükrön megcsillanó napfényt, ösztönösen levegőért kap, majd  megérzi a derekán a fogak szorítását, és már zuhannak is vissza... ő és a szörny. Buborékok pezsgő  tengerében, a felülről sugárzó, pászmákra szaggatott zöld fényben homályosan már látja is, mi támadott  rá: hosszan kígyózó testét aranyló, fémes szelvények alkotják, olyan, mint egy ezer láncszemből  művészien összeillesztett gigászi nyakék. Fátyolszerűen elomló, hosszú uszonyok kavarognak két oldalán,  aztán hirtelen kinyílnak, mint kitárt legyezők megfeszülnek, megfékezve mélybe sodró száguldásukat.  Sugaraik végén fénylő csápok koszorúja bomlik, örvénylő forgásuk szivárványosan irizálva töri meg a  fényt. Siljagen bódult félelmét csaknem feledve hajlamos lenne gyönyörűnek látni e lényt, ha nem  éppen az óriási, szarvakkal és tüskékkel borított fej karhosszúságú fogai között vergődne saját vérének  pirosló felhőjében. Valahol tudata peremén tisztában van vele, hogy az nagyobb és piroslóbb is lehetne,  ha a Testpáncél nem feszülne ellene az éles fogaknak... amíg erejéből telik... amíg el nem fogy a  levegője. Ám ha elfogy is, nem lesz ideje megfulladni. Ahogy elgyengül, az energiaburok is elillan, és  akkor a fején viselt fémabroncson, domborművön, mozaikon oly sokszor megcsodált fenséges címerállat,  a bandsaur egy harapással felfalja őt jobban és maradandóbban magáévá téve, mint arra közös  gazdájuk, a Vithian valaha is képes lenne.  Vissza a lap tetejére
• • • ZELENÁK ANIKÓ alias PHILLIP MESSIER írói oldala • • •
• • • Rajzok és festmények a Deviantart-on  • • •

Ízelítő: ELSHAAN 5. A hatalom fellegvára

Egy lépés... zengő kondulás, a bronz érces,  végtelen távolságokat betöltő hangja, sárga  verőfény a harsogó zöld lombok között. Ámult,  félelemmel teli pillantás hátra, a lehetetlenül  kitáruló messzeségbe... a kapu eltűnt. Hűvös  fuvallat játszadozik hajszálaival, hűsíti forró  bőrét, simogatóan hízelgi körül ugrásra kész,  acélrugóként megfeszülő testét, majd tovaszáll,  hogy meglebbentse a kéken ragyogó égre  nyújtózó fák leveleit. A tér kitágul, szabadon és mámorosan, határok  nélkül (hová tűntek a falak?) az őt figyelő  tekintetek a párába burkolózó messzeségbe  vesznek, valahol fenn, a békésen vonuló felhők  fölött. Nemrég eső öntözte a tájat, még látszik a  horizontig nyújtózó dombok fölött a magasra  bodorodó zivatarfelhők szürke fala. Időről időre  villámok fénye vonja kékes derengésbe komor  hasukat, mennydörgésük rég a távolba veszett,  ám a lehulló cseppek csobogása mégsem  hallgatott el, virágzó bokrok függönye mögül  csalogat. * Lépj tovább, te szoborrá vált, szép idegen!  Lásd mesénket! Melengető napsugarak járják táncukat a sétány  sima kavicsain, fényük megtörik a növények  levelein végiggördülő vízcseppeken. Új ismerősei  mind, a Rezervátum csodaszép tájairól, a Bellat  ültetvényeiről. Barátságosan üdvözlik,  gyümölcseiket kínálgatják. Siljagen teleszívja tüdejét a párától nehéz  levegővel, a föld, a növények, a virágok  illatával... és még valami mással, valami  megnevezhetetlennel. Harcra készen feszülő  izmai ellazulnak, bódultan emeli fel a kezét,  nézi, ökölbe szorítja ujjait, majd kinyitja,  megfordítja, hogy érezze, valóságos-e, hisz olyan  könnyű, mint egy álomban. Karcsú ujjak, kétkezi  munkát sohasem kóstolt, vékony bőr, rövid  körmök. Karját csuklónál kezdődő, fekete vért  öleli a könyökéig, kígyózó vésetek kúsznak fel  tompán csillogó felületén, szinte látszik amint  megelevenednek egymásba fonódó indáik, mintha le akarnának mászni a helyükről, hogy  egyesüljenek a mellkasán várakozó testvéreikkel. Árnyék suhan át fölötte, tekintete szórakozottan  rebben utána, de túl lustán, nem sikerül  megpillantania forrását. Sarkon fordul, a kavicsok szárazon csikordulnak könnyű csizmája alatt.  Azonnal tudja, hogy rossz irányba indult.  Megszédül, az ég elveszti kék ragyogását, a körös- körül susogó lombok üde zöldjüket, a szellő  kellemes lágyságát. Barnák és szürkék árnyalatai,  metszően hideg szél veszi át helyüket, mintha a  világ egy csapásra kifakult volna a szeme előtt...  ő maga is. Nehéz megmozdulni, felemelni a lábát. Nehéz lélegezni az illatokkal terhes levegőben, a  léptei nyomán kavargó por marja a torkát. Tudja, mindez azért, mert nem erre kellene mennie.  Fojtogató szomjúság tör rá, emlékezetébe idézve az imént hallott csobogó hangot. Visszafordul,  remélve, hogy így visszatalál az imént elveszett,  szépségesen életteli, eső öntözte világba is, de  ehelyett széltépázta lugas fázósan összezárt  szirmú virágai, susogva hajladozó indarengetege  állja útját. Az előbb még nem volt ott... Előre lép, az idő visszafelé folyik: Ott csobog egy  hullott leveleket ringató szökőkút tágas  medencéjében az égre szökkenő, majd szomorúan visszahulló vízcseppek záporában. A halál köde  ereszkedik a megsárgult fűre, az emlékeké.  Megbolydul a föld, és különös formákat szül;  idegenek, burjánzóak, elnyelik az Eredet  Világáról betelepített növényzetet. Az idő visszafelé folyik. A bolygó holt hamuvá vált ősi lényei a magasba szöknek, dúsan tenyésznek.  A napfény felé nyújtóznak, a talajba markolnak,  növekednek, születnek, szaporodnak. Szépek,  vadak, félelmetesen idegenek, mégis, mintha  valaki-valami szabályos rendbe kényszerítené  őket, egy csodákkal teli kert zord színei,  szigorúan meghatározott vonalai közé. Az idő futása lelassul. Nincs már hová sietnie,  elérte múltba veszett célját: az ősi Hinamor  behurcolt élettől alig háborgatott bioszférájában  virágzó édent. Siljagen kezét táguló gyűrűkkel rajzolja körül a  medence vize, tükörképe szétszakadozik,  fodrozódik. A fekete mintázattal festett arc  idegen, de valahogy mégis ideillő. A feje fölött, a  háta mögött burjánzó növények kacskaringós  hajtásainak vonalai és komorló, indigóval vegyes  fekete színe köszön vissza rajzolatán. Ez nem a valóság! – emeli fel a bal kezét, és nézi  megbűvölten, ahogy a hűs víz kicsordul a  tenyeréből, majd tekintete a végtelen égboltra  rebben. – Nem lehet a valóság! A Labirintusban  van, kilométernyire a föld alatt. A gondolat úgy illan el, mint a mögötte hajladozó különös növények illata a feltámadó szélben. Csak a szomjúság marad. Zavarodottan pislog  tükörképére a szökőkút vizében, és valahogy  viszolyog a gondolattól, hogy engedjen a furcsa  hirtelenséggel rátört késztetésnek, hogy igyon.  Felegyenesedik, aztán kábultan megtántorodik, a  világ megpördül körülötte, és ő zuhan... hűvös  közegbe merül, mely súlytalanul, sűrűn veszi  körül. Lebeg a szeme előtt kitáruló zöld  mélységben; nem tudja, hová került, az  események logikája elveszett abban a  pillanatban, hogy átlépte a kaput, de nem is  fontos immár, nem is keresi. Egyetlen dolog köti  le minden figyelmét: az alatta elsuhanó árnyék,  egy gigászi, tekergő-úszó lényé. A felkavart víz  örvénylése megpörgeti Siljagent, a félelem elemi  erővel lobban fel benne. Mi ez?! Húsába mélyedő  tépőfogak képe rémlik fel képzeletében, karmok,  síkos pikkelyek érintése, és már löki is magát a  felszín felé... hogy távolodhatott el tőle ennyire?! Karjában, lábában a pánik remegő forróságával  feszülnek meg az izmok, miközben küzd a víz  lomha ellenállásával, tüdeje ég a légszomjtól. Az  ezüstösen fodrozódó felszín rohanvást közeledik,  de érzi, hogy a mélyből rá leső iszonyat is. Még  átfut az agyán, hogy álmodik – egy minden ízében érthetetlen rémálmot – aztán a hátának brutális  erővel nekiütközik valami, valami hatalmas.  Magával ragadja, kiszakítja a vízből, a magasba  emeli, egy villanásnyi időre megpillantja a széles  víztükrön megcsillanó napfényt, ösztönösen  levegőért kap, majd megérzi a derekán a fogak  szorítását, és már zuhannak is vissza... ő és a  szörny. Buborékok pezsgő tengerében, a felülről  sugárzó, pászmákra szaggatott zöld fényben  homályosan már látja is, mi támadott rá: hosszan kígyózó testét aranyló, fémes szelvények  alkotják, olyan, mint egy ezer láncszemből  művészien összeillesztett gigászi nyakék.  Fátyolszerűen elomló, hosszú uszonyok  kavarognak két oldalán, aztán hirtelen kinyílnak,  mint kitárt legyezők megfeszülnek, megfékezve  mélybe sodró száguldásukat. Sugaraik végén  fénylő csápok koszorúja bomlik, örvénylő forgásuk szivárványosan irizálva töri meg a fényt. Siljagen  bódult félelmét csaknem feledve hajlamos lenne  gyönyörűnek látni e lényt, ha nem éppen az  óriási, szarvakkal és tüskékkel borított fej  karhosszúságú fogai között vergődne saját  vérének pirosló felhőjében. Valahol tudata  peremén tisztában van vele, hogy az nagyobb és  piroslóbb is lehetne, ha a Testpáncél nem  feszülne ellene az éles fogaknak... amíg erejéből  telik... amíg el nem fogy a levegője. Ám ha elfogy is, nem lesz ideje megfulladni. Ahogy elgyengül,  az energiaburok is elillan, és akkor a fején viselt  fémabroncson, domborművön, mozaikon oly  sokszor megcsodált fenséges címerállat, a  bandsaur egy harapással felfalja őt jobban és  maradandóbban magáévá téve, mint arra közös  gazdájuk, a Vithian valaha is képes lenne. Vissza a lap tetejére
MENÜ
A teljes tartalom mobilon nem érhető el. Az interaktív térképek és online űrlapok használatához sajna nagyobb monitor kell.
TOVÁBB VISSZA