FŐOLDAL ELŐZMÉNYEK HÁTTÉRVILÁG KAPCSOLAT • • • ZELENÁK ANIKÓ egyéb (nem írói) oldalai pl.: rajzok és festmények a Deviantart-on  • •  •

Ízelítő: ELSHAAN 4. A Vihar Éve

A Vihar Éve/ 119. A Hinamori Birodalom szívében – vagy talán közelebb áll a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy a  gyomrában – keringő Bellat-1 magasra gomolygó füsttől sötétlő egén átsüvítő csapatszállítók szinte  karnyújtásnyira húztak el a harsogó lángtenger fölött. Szemmel láthatóan a helyőrség maradványai  között akarták letenni rohamgyalogosok tömegéből álló terhüket.   Georf sergin! – ordította teli torokból Farro a sisakrádiója mikrofonjába, és még így is alig hallotta  a saját hangját az alig egy kilométerre emelkedő energia-torony robbanásától.   Georf sergin! A büdös mindenségit az ostoba fejének! Vigye két vonással délebbre az egységét, ha  nem akar belőlük darált húst csinálni!  Reflexszerűen behúzta a nyakát, mikor az izzó hajtóművek veszélyesen közel eldübörögtek a feje fölött,  de az égre sandítva még látta, hogy a gépek pánikszerű sietséggel feljebb emelkednek, és  elkanyarodnak a jelzett irányba. Alattuk, a hőségtől vibráló levegőben a lángoló síkság émelyítően  hullámzani látszott, mintha a táncoló árnyékok elevenen nyüzsgő szörnysereggé változtak volna.   Ostoba barmok… – morogta Farro arra gondolva, hogy ideje felszállni a lebegőjére, miközben egy  szakasznyi vörös páncélos harcos robogott el mellette a még viszonylag ép gazdasági épületek felé. Még  megállapította, hogy sikerült eltántorítani öngyilkossági szándékától a Külső Tartományi Őrflotta  eltévedt egységét, aztán az eget fürkésző sárga szemei rémülten elkerekedtek.   Ó, a véres francba!  Az imént felrobbant torony egyik ökölnyi méretű darabja fülsértő süvítéssel szelte át az eget, és  földrengető erővel csapódott be épp a lába elé, mély krátert ütve a talajba. Nagyot káromkodva ugrott  hátra, a légnyomás mégis földhöz vágta, és a fellövellő sár, a szétzúzott növények ragacsos darabjai  vastagon beterítették. Nem törődött vele, hogy embereit érte-e sérülés, csak egyetlen dolog érdekelte:  tekintete idegesen rebbent a rohamsisak arclemezén sorakozó ikonokra, hogy az azonosító rádiószignál  ellenőrzőfénye továbbra is megszokott ritmusát villogja-e. Mást nem is nagyon látott a felfröccsent  trutymótól.   Igen! A Suukay-nak hála, a jeladó még működik! – A gyomrába markoló görcs engedett kissé.  Sydear kdeen! – recsegett a figyelmeztető kiáltás a komjából feltápászkodás közben. Az illető  aurája ismerős volt, de nem ugrott be hirtelen, kié.  Mi van? – hördült fel ingerülten, és kesztyűs ujjaival sietősen nagy adag ragacsot távolított el a  szeme elől, hogy lássa ki szól hozzá.  A ruhája! – üvöltötte a nagy zajban a durva, de legalább emberi hang, de nem volt ideje bővebben  kifejteni mondanivalóját. Farro csak egyetlen pillantást tudott vetni rohampáncélzatára, mikor oldalról  valami mozgás vonta magára a figyelmét. Minden érzéke egyszerre riadóztatott, és volt is egy  másodperce, hogy fegyverét felemelve megpördüljön, és teste köré szédítő gyorsasággal kinetikus  pajzsot vonjon. A közeli bozótból éktelen sivalkodással riadt madárcsapat rebbent fel, mintha a háttérben magasodó  gabonasilókból felcsapó hatalmas lángoszlop és csontrepesztő detonáció elől menekülnének. Pokoli vörös  fény borult az égő hunbolt-mezőkre, és a látóhatárig nyúló ültetvények kincset érő termése egyetlen  vértengerré változott Farro káprázó szemei előtt.  Sötét test szökellt elő a vöröslő pokolból – maga is a pokol vörösbe-feketébe öntött teremtménye –  karcsún és hatalmasan, egyenesen felé. Brutális méretű tépő-tüskékkel felfegyverzett, hosszú „kardok”  villantak, fénylő csóvát húzva süvítettek egyszerre négy irányból, és Farro csak most jött rá, mit is  látott, mikor lepillantott az öltözékére: sáros volt. Nem minden porcikájában vörös, a hátán és mellén a  szelvényezett páncélzattal, és a két karján végigfutó feketén csíkozott mintával… hanem tetőtől talpig  sáros. Biztos volt benne, hogy ez volt az utolsó felismerése életében. A szörnyeteg csupa tüske, csupa  láb teste sötét cseppeket fröcskölve fölé magasodott – a sisakrádióján keresztül a fülébe hasított a  förtelmes állkapcsokat elhagyó harci üvöltés, még hallotta a saját emberei ordítását valahonnan a háta  mögül – és a két méter hosszú kard-karok vért fröcskölve lecsaptak.  Gyors, élesen ciripelő hang szakította félbe a szörny üvöltését, aztán az iszonyatos kard-végtagok a  földbe csapódtak – egy ujjnyival Farro csizmái előtt – ahogy az előrezúduló nagy test kétségbeesett  erőfeszítéssel fékezte le lendületét, mielőtt letarolta volna parancsnokát. Egy megperzselődött emberi  torzó csúszott le a bal hátsó metsző-tüskéről – másik fele a dög szájából lógott cafatokban – miközben  az, a földet feltúrva maga előtt, megállt végre. Farro meredt szemmel figyelte, ahogy a bellati  maradványai a sárban landolnak, és csak egyetlen dolog volt képes sokktól bénult agyában megfoganni:  az ő vére is folydogálhatna a zaktah páncéljáról.   A bestia megállt, de a hátáról a tehetetlenségi erő majdnem lesodorta hmfaler lovasát, akitől a  parancsoló rádiójelek származtak. Az embernél alig nagyobb, nem-humán lény szimbiotikus nyúlványa  épp csak ki nem szakadt az azonnal lakmározásba merülő zaktah torszelvényei közül, de még idejében  sikerült megkapaszkodnia nyolc végtagjának egyikével a hátasa páncéljához erősített nehéz  sugárvetőbe. Egész tömeg zaktah bukkant elő a háta mögül – a vezetése alatt álló szakasz tagjai –  szimbionta dolgozó nélkül, bizarr tüskékkel díszített kis fejüket ide-oda forgatva, szárny-szerű  érzékelőiket szélesen kitárva, hogy el ne mulasszák a hmfaler irányító rádióhullámait.  Farro fülét a hirtelen beálló pillanatnyi csendben betöltötte a felőlük érkező dallamos kattogás –  ugyanaz a jel, ami az ő, és hinamori harcosai jeladóiból is sugárzott szakadatlanul. A jel, ami  megkülönbözteti a barátot a zsákmánytól.   Sydear kdeen szín-hang azonossága nem teljes! – recsegte a hmfaler az egykori kalóz sisakjának  hangszórójából, saját faja vörös és fekete csíkjaival borított páncéljára mutatva, és Farro meg mert  volna esküdni, hogy szemrehányás csendül ki a hangjából, még a fordítás elektronikus torzítása után is. –  Hozza helyre, fayror! Zaktah testvér teszi, amit az ösztönei diktálnak. Azt hiszi, védi a termelőket és az  ivadékokat. Nem könnyű megtartani hitében, mikor mást lát és hall! – Ezzel a hmfaler füttyentett egyet,  és a Zaktah Légió 26-os planetáris százada ugrásra készen felbolydult.  Sok ez nekem… – gondolta Farro megszédülve a látványtól, és örült, hogy sikerült ismét lélegzetet  vennie. Kevés kellett volna hozzá, hogy teljesen felhagyjon vele! Mármint a lélegzéssel úgy általában.  Csak mondjuk egy lovas nélküli zaktah…  Szárnysegédje lépett hozzá, tisztelgésül a Suukay jeléhez emelve öklét. Azt az óvatos pillantást  azonban, amit a fickó oldalra vetett, és a menekülésre kész feszültséget a mozdulataiban még ez a  formális viselkedés sem tudta leplezni. A páncélzata ragyogóan tiszta volt.  A célterületet megszálltuk, Sydear kdeen!– jelentette – A lázadók elhagyták a felszíni  létesítményeket. Burras E’mjour parancsa: „A behatolást megkezdeni a gazdasági járatokon keresztül!  Minden lázadó fegyverest likvidálni, a raktározott drogkészletet biztosítani!” Vezesd a Zaktahot fayror!   Nos, a fayror nem volt abban az állapotban, hogy akár egy kölyökkutyát is vezethessen pórázon.  Pislogott egyet, aztán szabad kezével tett néhány hatékonynak aligha nevezhető mozdulatot, amitől  legalább a fekete csíkozás előbukkant az egyik vállán. Még most is minden ízében remegett, és  egyáltalán nem volt benne biztos, hogy az alsóneműje ugyanolyan makulátlan, mint amikor magára  öltötte… Lepillantott, és látta, hogy fegyvere egész idő alatt a kezében volt, mégsem jutott eszébe  használni, mint ahogy mentális képességeit sem. Pedig elég lett volna egy bénító impulzus a dög potrohi  agyába, és még lelőnie sem kellett volna! – Hirtelen elöntötte a szégyen: – Teljes kudarc! Ha a Nővérek  megtudják…  Beletelt néhány másodpercbe, míg az Önfegyelem Négy Quattja éreztetni kezdte hatását, de akkor a  hangja már ismét a megszokott magabiztossággal csengett.  Megkezdjük a behatolást a felszín alatti járatokba Numad sergin! Induljanak a plazmatankok!  *  Hmfaler! Figyelemparancs! Engedelmességparancs!  Figyelek és engedelmeskedem, Sydear kdeen. A Zaktah készen áll.  Bárcsak én is készen állnék! – gondolta Farro, és elátkozta a pillanatot, mikor elfogadta a Segítő Kezet.   Vissza a lap tetejére
• • • ZELENÁK ANIKÓ alias PHILLIP MESSIER írói oldala • • •
• • • Rajzok és festmények a Deviantart-on  • • •

Ízelítő: ELSHAAN 4. A Vihar Éve

A Vihar Éve/ 119. A Hinamori Birodalom szívében – vagy talán  közelebb áll a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy a gyomrában – keringő Bellat-1 magasra gomolygó  füsttől sötétlő egén átsüvítő csapatszállítók szinte karnyújtásnyira húztak el a harsogó lángtenger  fölött. Szemmel láthatóan a helyőrség  maradványai között akarták letenni  rohamgyalogosok tömegéből álló terhüket. Georf sergin! – ordította teli torokból Farro a  sisakrádiója mikrofonjába, és még így is alig  hallotta a saját hangját az alig egy kilométerre  emelkedő energia-torony robbanásától. Georf sergin! A büdös mindenségit az ostoba  fejének! Vigye két vonással délebbre az egységét, ha nem akar belőlük darált húst csinálni! Reflexszerűen behúzta a nyakát, mikor az izzó  hajtóművek veszélyesen közel eldübörögtek a  feje fölött, de az égre sandítva még látta, hogy a  gépek pánikszerű sietséggel feljebb emelkednek,  és elkanyarodnak a jelzett irányba. Alattuk, a  hőségtől vibráló levegőben a lángoló síkság  émelyítően hullámzani látszott, mintha a táncoló árnyékok elevenen nyüzsgő szörnysereggé  változtak volna. Ostoba barmok… – morogta Farro arra  gondolva, hogy ideje felszállni a lebegőjére,  miközben egy szakasznyi vörös páncélos harcos  robogott el mellette a még viszonylag ép  gazdasági épületek felé. Még megállapította,  hogy sikerült eltántorítani öngyilkossági  szándékától a Külső Tartományi Őrflotta eltévedt  egységét, aztán az eget fürkésző sárga szemei  rémülten elkerekedtek. Ó, a véres francba! Az imént felrobbant torony egyik ökölnyi méretű  darabja fülsértő süvítéssel szelte át az eget, és  földrengető erővel csapódott be épp a lába elé,  mély krátert ütve a talajba. Nagyot káromkodva  ugrott hátra, a légnyomás mégis földhöz vágta, és a fellövellő sár, a szétzúzott növények ragacsos  darabjai vastagon beterítették. Nem törődött  vele, hogy embereit érte-e sérülés, csak egyetlen  dolog érdekelte: tekintete idegesen rebbent a  rohamsisak arclemezén sorakozó ikonokra, hogy  az azonosító rádiószignál ellenőrzőfénye továbbra is megszokott ritmusát villogja-e. Mást nem is  nagyon látott a felfröccsent trutymótól. Igen! A Suukay-nak hála, a jeladó még működik! –  A gyomrába markoló görcs engedett kissé. Sydear kdeen! – recsegett a figyelmeztető  kiáltás a komjából feltápászkodás közben. Az  illető aurája ismerős volt, de nem ugrott be  hirtelen, kié. Mi van? – hördült fel ingerülten, és kesztyűs  ujjaival sietősen nagy adag ragacsot távolított el  a szeme elől, hogy lássa ki szól hozzá. A ruhája! – üvöltötte a nagy zajban a durva,  de legalább emberi hang, de nem volt ideje  bővebben kifejteni mondanivalóját. Farro csak  egyetlen pillantást tudott vetni  rohampáncélzatára, mikor oldalról valami mozgás vonta magára a figyelmét. Minden érzéke  egyszerre riadóztatott, és volt is egy másodperce, hogy fegyverét felemelve megpördüljön, és teste  köré szédítő gyorsasággal kinetikus pajzsot  vonjon. A közeli bozótból éktelen sivalkodással riadt  madárcsapat rebbent fel, mintha a háttérben  magasodó gabonasilókból felcsapó hatalmas  lángoszlop és csontrepesztő detonáció elől  menekülnének. Pokoli vörös fény borult az égő  hunbolt-mezőkre, és a látóhatárig nyúló  ültetvények kincset érő termése egyetlen  vértengerré változott Farro káprázó szemei előtt. Sötét test szökellt elő a vöröslő pokolból – maga  is a pokol vörösbe-feketébe öntött teremtménye – karcsún és hatalmasan, egyenesen felé. Brutális  méretű tépő-tüskékkel felfegyverzett, hosszú  „kardok” villantak, fénylő csóvát húzva süvítettek egyszerre négy irányból, és Farro csak most jött  rá, mit is látott, mikor lepillantott az öltözékére: sáros volt. Nem minden porcikájában vörös, a  hátán és mellén a szelvényezett páncélzattal, és  a két karján végigfutó feketén csíkozott  mintával… hanem tetőtől talpig sáros. Biztos volt  benne, hogy ez volt az utolsó felismerése  életében. A szörnyeteg csupa tüske, csupa láb  teste sötét cseppeket fröcskölve fölé magasodott  – a sisakrádióján keresztül a fülébe hasított a  förtelmes állkapcsokat elhagyó harci üvöltés, még hallotta a saját emberei ordítását valahonnan a  háta mögül – és a két méter hosszú kard-karok  vért fröcskölve lecsaptak. Gyors, élesen ciripelő hang szakította félbe a  szörny üvöltését, aztán az iszonyatos kard-  végtagok a földbe csapódtak – egy ujjnyival Farro  csizmái előtt – ahogy az előrezúduló nagy test  kétségbeesett erőfeszítéssel fékezte le  lendületét, mielőtt letarolta volna parancsnokát.  Egy megperzselődött emberi torzó csúszott le a  bal hátsó metsző-tüskéről – másik fele a dög  szájából lógott cafatokban – miközben az, a  földet feltúrva maga előtt, megállt végre. Farro  meredt szemmel figyelte, ahogy a bellati  maradványai a sárban landolnak, és csak egyetlen dolog volt képes sokktól bénult agyában  megfoganni: az ő vére is folydogálhatna a zaktah  páncéljáról. A bestia megállt, de a hátáról a tehetetlenségi  erő majdnem lesodorta hmfaler lovasát, akitől a  parancsoló rádiójelek származtak. Az embernél  alig nagyobb, nem-humán lény szimbiotikus  nyúlványa épp csak ki nem szakadt az azonnal  lakmározásba merülő zaktah torszelvényei közül,  de még idejében sikerült megkapaszkodnia nyolc  végtagjának egyikével a hátasa páncéljához  erősített nehéz sugárvetőbe. Egész tömeg zaktah  bukkant elő a háta mögül – a vezetése alatt álló  szakasz tagjai – szimbionta dolgozó nélkül, bizarr  tüskékkel díszített kis fejüket ide-oda forgatva,  szárny-szerű érzékelőiket szélesen kitárva, hogy  el ne mulasszák a hmfaler irányító  rádióhullámait. Farro fülét a hirtelen beálló pillanatnyi csendben  betöltötte a felőlük érkező dallamos kattogás –  ugyanaz a jel, ami az ő, és hinamori harcosai  jeladóiból is sugárzott szakadatlanul. A jel, ami  megkülönbözteti a barátot a zsákmánytól. Sydear kdeen szín-hang azonossága nem  teljes! – recsegte a hmfaler az egykori kalóz  sisakjának hangszórójából, saját faja vörös és  fekete csíkjaival borított páncéljára mutatva, és  Farro meg mert volna esküdni, hogy  szemrehányás csendül ki a hangjából, még a  fordítás elektronikus torzítása után is. – Hozza  helyre, fayror! Zaktah testvér teszi, amit az  ösztönei diktálnak. Azt hiszi, védi a termelőket és az ivadékokat. Nem könnyű megtartani hitében,  mikor mást lát és hall! – Ezzel a hmfaler  füttyentett egyet, és a Zaktah Légió 26-os  planetáris százada ugrásra készen felbolydult. Sok ez nekem… – gondolta Farro megszédülve a  látványtól, és örült, hogy sikerült ismét lélegzetet vennie. Kevés kellett volna hozzá, hogy teljesen  felhagyjon vele! Mármint a lélegzéssel úgy  általában. Csak mondjuk egy lovas nélküli  zaktah… Szárnysegédje lépett hozzá, tisztelgésül a Suukay  jeléhez emelve öklét. Azt az óvatos pillantást  azonban, amit a fickó oldalra vetett, és a  menekülésre kész feszültséget a mozdulataiban  még ez a formális viselkedés sem tudta leplezni.  A páncélzata ragyogóan tiszta volt. A célterületet megszálltuk, Sydear kdeen!–  jelentette – A lázadók elhagyták a felszíni  létesítményeket. Burras E’mjour parancsa: „A  behatolást megkezdeni a gazdasági járatokon  keresztül! Minden lázadó fegyverest likvidálni, a  raktározott drogkészletet biztosítani!” Vezesd a  Zaktahot fayror! Nos, a fayror nem volt abban az állapotban, hogy  akár egy kölyökkutyát is vezethessen pórázon.  Pislogott egyet, aztán szabad kezével tett néhány hatékonynak aligha nevezhető mozdulatot, amitől legalább a fekete csíkozás előbukkant az egyik  vállán. Még most is minden ízében remegett, és  egyáltalán nem volt benne biztos, hogy az  alsóneműje ugyanolyan makulátlan, mint amikor  magára öltötte… Lepillantott, és látta, hogy  fegyvere egész idő alatt a kezében volt, mégsem  jutott eszébe használni, mint ahogy mentális  képességeit sem. Pedig elég lett volna egy bénító  impulzus a dög potrohi agyába, és még lelőnie  sem kellett volna! – Hirtelen elöntötte a szégyen:  – Teljes kudarc! Ha a Nővérek megtudják… Beletelt néhány másodpercbe, míg az Önfegyelem Négy Quattja éreztetni kezdte hatását, de akkor  a hangja már ismét a megszokott  magabiztossággal csengett. Megkezdjük a behatolást a felszín alatti  járatokba Numad sergin! Induljanak a  plazmatankok! *  Hmfaler! Figyelemparancs!  Engedelmességparancs! Figyelek és engedelmeskedem, Sydear kdeen. A Zaktah készen áll. Bárcsak én is készen állnék! – gondolta Farro, és  elátkozta a pillanatot, mikor elfogadta a Segítő  Kezet. Vissza a lap tetejére
MENÜ
A teljes tartalom mobilon nem érhető el. Az interaktív térképek és online űrlapok használatához sajna nagyobb monitor kell.
TOVÁBB VISSZA